Hajnal István 

​Hajnal István a 20. század egyik legeredetibb gondolkodású magyar történésze volt, aki a részletproblémákat is mindig invenciózus módon, rendkívül széles nemzetközi tájékozódás alapján közelítette meg. Nagykikindán született 1892. július 3-án. Kaposváron, Budapesten és Lipcsében tanult. Katonaként szolgált az első világháborúban. Az 1920-as évek elején az Országos Levéltár tisztviselőjeként részt vett Klebelsberg Kunó megbízásából az ún. bécsi levéltári expedícióban, itt végzett munkájának eredménye a Kossuth-emigráció törökországi történetével foglalkozó kötet. Ezt követően nyolc éven át hercegi levéltáros volt Eszterházán, s az Eszterházy család történetével kapcsolatos forráskiadványokat és publikációkat készített. 1928-tól az MTA levelező tagja lett. 1930-tól az újkori egyetemes történelem nyilvános rendes tanárává nevezték ki a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen. Munkáiban főleg az összehasonlító írástörténet problémáival, a technikai fejlődés társadalmi összefüggéseivel, szociológia és történettudomány kapcsolataival és a magyar politikatörténet egyes kérdéseivel európai összefüggésben foglalkozott. Tanári tevékenységéhez kötődő legfontosabb munkája Az újkor története (1936), amely a „nyugati” fejlődés világtörténelmi helyét, sajátosságait, mozgatórugóit vizsgálta. 1931-től 1942-ig a kor legfontosabb történész folyóiratának, a Századoknak a szerkesztője volt. 1939-től az MTA rendes tagja lett. 1944-1947 között a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának dékánjaként dolgozott. 1949-ben az ő cikke volt az egyik ürügy az Illyés Gyula által szerkesztett Válasz című folyóirat megszüntetésére. Ezután nyugdíjazták, akadémia tagságától megfosztották, de még a következő években is dolgozott és fontos munkát publikált franciául a középkori írásbeliségről. 1956. június 16-án hunyt el.